A Milotay Istvánnal fémjelezhető kormányzati szélsőjobb irányvonala 1941-ben
Varga Ágnes
Milotay István (1883-1963) a két világháború Magyarországának meghatározó radikális jobboldali újságírója, lapszerkesztője, kormánypárt parlamenti képviselője. Egyetértett a német-magyar revíziós érdekekkel való sorsközösség vállalásával, a radikalizálódó tengelypárti szövetségi politikával, valamint a Szovjetunió ellen való háborúba lépéssel. 1945-ben emigrált az országból. Bárdossy László miniszterelnöksége idején Magyarország már a hitleri Németország felé elkötelezett, a háborúba is belépett katonai szövetségesnek számított. Az országra egyre inkább két diktatúra árnyéka vetült, a keleti bolsevizmusé és a német nácizmusé. A szovjetekkel szembeni háború magyar „vállalását” a keleti fronton lévő helyzet már rövid időn belül megcáfolta. Ezért Horthy Miklós Bárdossy felmentésével és Kállay Miklós miniszterelnökké való kinevezésével próbálta meg a háborúból kivezető utat keresni, hogy ismét egyensúlyi helyzetet teremtsen az ország számára.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
A délvidéki revízió megvalósulásában, az újabb történelmi terület visszanyerésében legtöbben ismét a német hadi sikerek és a nemzeti diadalmenet bizonyítékát látták. A kormányzati és ellenzéki jobboldal számára a siker ezen felül egy kedvezőbb, új európai rend eljövetelének lehetőségét, megvalósulásának újabb állomását is jelentette.
Milotay István összegezi a jól ismert gazdasági–társadalmi reformlépésekkel megteendő belső nemzeti megerősödés, a jobboldali népi politika követendő szakaszait, a teljes radikális reformhitvallás kátéját. A reformok útja című cikksorozatban a felsorolt elemek között keveredik egymással az erőszakos és demokratikus állami eszközök alkalmazására való igény és szükségesség.[i] A mielőbbi lépések elsősorban a földvagyon aránytalanságának mielőbbi megszüntetésére, a zsidókérdés további megoldására, valamint a területvisszaszerzések után visszakerült nemzeti kisebbségek népi, kulturális autonómiájának biztosítására vonatkoztak. Hangsúlyozta külpolitikai téren a tengelyhatalmak oldalán való elhelyezkedésünk végérvényes voltát. Az alkotmányjogi kérdéseknél a hivatásrendi-érdekképviseleti törvényhozás és kormányzati alapelvek kidolgozása és gyakorlatba ültetése mellett foglalt állást. Az iránymutató cikkek megemlítik a szociáldemokrata pártnak a munkás érdekvédelmi szervezetek monopolizálása terén elfogadhatatlannak vélt tevékenységét. Milotay az autonóm, nemzeti irányú érdekvédelem kialakítását sürgeti, mert a szociáldemokrata párt mint úgy múltjára, mint jelenére nézve idejétmúlt rekvizitum: „nincs többé emberileg, politikailag, erkölcsileg elfogadható magyarázat, amely itteni szerepüket menthetővé tehetné.” Végezetül összegzésként egyetértését fejezte ki,
hogy a tengelyhatalmak oldalán keressük elhelyezkedésünket az új Európában, hogy velük küzdünk és velük győzünk az új Magyarországért folytatott közös harcban. Egyetértünk abban, hogy a világnak meg kell újulnia az általuk kijelölt utakon s meggyőződésünk, hogy mindez Magyarországra nézve egy új hivatás, egy új történelem felvirulását jelenti. […] Egyetértünk abban, hogy minél többet valósítunk meg ezekből a követelésekből, annál nagyobb önállóságot, annál nagyobb ellenállást tudunk kifejteni a magyarság nemzeti, állami hivatásának teljesítésében minden akadállyal szemben.[ii]
A történelmi példákkal szívesen élő Milotay a magyar függetlenséget Németországtól féltők számára történelmi múltunk összmonarchiabeli látszatfüggetlen helyzetét idézte meg. Kossuth Lajos szavait citálva – aki az előretörő kommunizmusra és az erősödő kizsákmányoló kapitalizmusra figyelmeztetve a társadalmat – előrelátó, belső erőgyarapodásunkat és majdani függetlenségünk megalapozását elősegítő kívánalommal is élt; az egész társadalomra kiterjedő katonai nevelés fontosságára hívva fel a közfigyelmet.
„Az egész nemzetet honvéddé nevelném, a falusi iskoláktól kezdve az egyetemig”[…] Íme, az olasz ballila-rendszer és a német Hitlerjugend gondolata magyar ősformájában.[iii]
A Teleki Pál halála után kinevezett Bárdossy-kormány még 1941 áprilisában benyújtotta a harmadik zsidótörvényt, és rövid időn belül lefolytatta annak parlamenti tárgyalását. A törvényjavaslat különbözött a Teleki által elképzeltektől. Az elfogadott törvényben a fajvédelmi jellegre tevődött a hangsúly: tiltotta a zsidók és keresztények házasságát, valamint házasságon kívüli nemi kapcsolatát.[iv] Milotay sok jobboldali gondolkodóhoz, politikushoz hasonlóan a zsidókérdés alapvető megoldását a kitelepítésben látta. Ennek „az új európai rendezés alapelveivel összhangban s annak keretei között, annak módszerei szerint kell, hogy érvényesüléshez jusson” akár úgy, hogy „az európai államokkal közös egyetértésben másutt jelölnek ki új szabad telepterületeket az Európát elhagyó zsidóságnak.”[v]
Ebben az időszakban írt cikkei alapján azonban kétségtelen, hogy Milotay hitelességéhez hozzátartozott az általa őszintén, régóta vallott, és gyakorolt társadalmi reformok képviselete. A Gyergyócsomafalva kenyérgondjairól közölt vezércikkéből például országos ügy és összefogás kerekedett. A cikk hatására az ország közéletében hónapokig jelen voltak a székely fiatalokon való segítés különböző megnyilvánulási formái: legyen szó a pénzadományokról, a legények gyári–tanonci szerződéséről, a helyi diákok iskolai tandíjmentességéről, vagy épp utóbbiak ingyenes szállásáról és ellátásáról való gondoskodásig.
Rövid időn belül a következő szociális kérdéshez kapcsolódó cikke a nagymúltú sárospataki gimnázium segély– illetve ösztöndíjalapjával foglalkozott, amely hozzájárult, illetve lehetőséget adott tehetséges és szegény tanyai, falusi gyerekek továbbtanulására. Milotaynak a kezdeményezésről szóló híradása nyomán a sárospataki elképzelést az ország többi iskolavárosában is követni kezdték. A következő, 1941 nyarán írt cikke az addig kevésbe ismert bácskai magyarság nehéz szociális, kisebbségi sorsára irányította a figyelmet a nagyarányú jugoszláviai telepítési program és a helyi szerb telepeseket támogató állami politika tapasztalásain keresztül.[vi]
1941 nyarán, már a Bárdossy-kormány alatt következett be a világháború újabb szakasza: Németország Szovjetunió elleni hadjárata. A honvéd vezérkar katonai nyomása, a német diplomáciai szolidaritási elvárás, valamint a román katonai részvétellel való versenyfutás a siettette mielőbbi magyar elkötelezettséget a háború mellett. A végső államfői döntés a szovjetek számlájára írt kassai bombázás provokációjához kötődött.[vii] A háborúhoz való csatlakozás legfelsőbb államfői és kormányzati döntését a politikai jobboldal jogos és megelőző csapásként értékelte, és egyöntetű egyetértéssel fogadta.
A háború ideológiája a szovjetellenességben való jobboldali nemzeti egységben, a kommunista–bolsevista diktatúra rendszerének terjeszkedésétől való félelemben nyilvánult meg. A Szovjetunió ugyanis „egy percre se mondott le se a bolsevista forradalom terjesztéséről, se az európai előretörés terveiről.”[viii]
Milotay kiemelte a Szovjetuniónak az elmúlt években rejtőzködő, valójában mindvégig hódításra, leigázásra való törekvését, valamint az ebben szövetséges Anglia szerepét, aki számára nem volna zavaró Európa szovjet kézre játszása, bolsevizálása sem:
Anglia nem is sajnál semmi árat érte, ha Európa akármilyen pusztulással fizet is rá Németország megsemmisítésére, ez neki mindent megér. Az angol tétel az, ha nyíltan nem is merik ezt kihirdetni; inkább fél Európára kiterjedő szovjeturalom, mint Németország győzelme.[ix]
Milotay a szovjet hadsereg balti államokba és Lengyelország keleti felébe való bevonulásának érzékletes lefestésével Európa országainak jövőjét féltette egy hasonló szovjet győzelmi akciótól.
Nincs szó annak a borzalomnak, annak a vérben, bosszúban, könyörtelenségben lihegő hajtóvadászatnak a leírására, amely itt faluról-falura, városról városra, utcáról-utcára áldozatok után kutatott, hogy írmagját is kiírtsa minden polgári létnek, a nyugati civilizáció, az emberiesség minden maradványának, a lelki, erkölcsi, szellemi vagy fizikai ellenállás utolsó szikrájának. Ártatlan ezreket és tízezreket űztek ki hajlékaikból. Voltak városok, községek, ahol utcasorokon át, ott a helyszínen koncoltak fel mindenkit válogatás nélkül. A terek, piacok megteltek az akasztottak, a kivégzettek hulláival. Aki elmenekült s az erdőkbe, mocsarakba, nádasokba vette magát, hogy nyomorult életét mentse, azokra heteken át vadásztak ördögi leleményességgel a büntető katonai expedíciók és a belső vörös lázadás vérebei. S ha el nem érte őket az erőszakos halál, el kellett veszniük éhség, hideg, fáradtság, a fizikai, lelki szenvedések őrjítő kínjai között. Tízezreket és tízezreket vittek az urali bányákba, a Murnansz-vidék fagyba, jégbe vesző sivatagába, a szibériai nagyüzemek behemót poklaiba.[x]
Sztálin előtt két utat látott, amelyekből a diktátor nem a régi, nemzeti impérium építését választotta, hanem továbbment:
a III. Internacionálé útján a világforradalom, a világbolsevizmus céljai felé, ami egyet jelentett kifele is, befele is, a forradalmi, kapitalista zsidó befolyás további fenntartásával, az ahhoz való alkalmazkodással és együttműködéssel.[xi]
Milotay az angolszász világdemokráciák és a bolsevik diktatúra szövetkezésének komolyságát az Egyesült Államokban terjedő kommunizmussal is alátámasztotta, amikor beszámolt az amerikai szenátus Dies–féle bizottsági munkájának eredményéről.[xii] A bizottsági munka feltérképezte a kommunista mozgalom honi elterjedtségét, valamint a zsidóság felülreprezentáltságát a mozgalommal szövetséges amerikai tőkés rétegben, illetve a gazdaság, kultúra és államigazgatás területén is tapasztalható jelentős mértékét. Az amerikai kommunista párt a szovjet megsegítése érdekében már akkor a teljes szolidaritásáról biztosította az amerikai elnököt a Németország elleni háborúhoz, amikor az Egyesült Államok még nem volt hadviselő fél – írta Milotay. Az angol nagyhatalmi politika érdekei pedig szintén nem engedhették meg, hogy Európában egy német nagyhatalom és élettér alakuljon ki. Meglátása szerint Anglia a politikailag tagolt Európában érdekelt, ezért egyértelmű a szovjettel való szövetsége. Az Európát és az egész világot érintő angolszász imperializmus hadi– és békecéljaihoz szükséges a sztálini diktatúrával való szövetség:
Mindezzel kettős célt érnek el: letiporják a német veszélyt, megszabadulnak minden európai hatalmi versenytől, s Európa népeit a kínai kulik, a hindu milliók rabszolgasorsára juttatják. […] Mert ebben is egyek ők és az angolszászok: a népek fölötti, a világ fölötti uralom s az ugyanezt biztosító zsákmány- és rabszolgarendszer megvalósításában, akár plutokratikus, akár bolsevista uralmi formák között.[xiii]
Milotay azt is egyértelműsítette, hogy az említett demokráciákban a külső szövetség belső fronttá, belpolitikává is nemesedett. Ezekben az országokban ugyanis a kapitalista vezető réteg és a helyi kommunista mozgalom érdekei ugyanazon éremnek két oldalát teszik ki. A mindkét társadalmi csoportban és csoport–ideológiában meghatározó szerepet játszó zsidóság kérdéskörét európai szakirodalomból vett hivatkozásokkal dokumentálta. Az ezt alátámasztó újabb cikksorozat bővelkedik a kérdést taglaló jelentős közgazdászokra, írókra, történészekre való hivatkozásokkal, mint például: Joseph Barthélemy, Georges Batault, Raymond Duguet, Henry Ford, Harry Kessler, Roger Lambelin, Jacques de Lesdain, Pierre Mignod, Harold Sherwood, Werner Sombart, Hurt Walter, akiknek korabeli munkái az említett angolszász demokráciák és szovjet diktatúra érdekazonosságának és szövetségének bizonyítására is alkalmasnak mutatkoztak.[xiv]
Ezért is kommentálta Milotay ősszel mély megdöbbenéssel az Egyesült Államokban a náci uralom ellen megjelentetett Eckhardt–féle magyar függetlenségi kiáltványt a magyar külpolitika nagy érdekeivel szemben való megnyilvánulásként:
Mikor Magyarország húszesztendős küzdelmei és szenvedései után sírjából föltámadhatott s visszaszerezhette elrabolt területeinek nagy részét […]. A hála és barátság helyett, amellyel szövetségeseinknek tartozunk, Eckhardték valósággal föllázadtak ezek ellen az eredmények ellen. Miután ez a német és olaszbarát politika megkétszerezte a trianoni Magyarország területét, lakosságát, népi, gazdasági és politikai nyomatékát, Eckhardték szerint mindez az ország érdekének s a nemzeti függetlenségnek égbekiáltó elárulásával, feladásával történt.[xv]
Milotay szerint az árulással egyenértékű szövetségesváltás még csak kifizetődő sem lenne, mivel Magyarország, még ha akarná, sem tudná megelőzni a cseheket és délszlávokat az Egyesült Államok és Anglia kegyeiért folytatott versenyben. A volt kisgazdapárti vezető, Eckhardt Tibor amerikai szerepvállalása hatalmas hazai politikai vihart keltett, aminek eredményeként őt és társait magyar állampolgárságuktól is megfosztották.[xvi]
Milotay a tanácsköztársasági rémuralom megismétlődésének veszélyére hívta fel a figyelmet az 1942. évi költségvetési vita őszi parlamenti ülésén mondott képviselői beszédében is, amikor a háborúba való belépéssel és a bolsevista imperializmus elleni küzdelemmel messzemenőkig egyetértett. Egy tárgyi bizonyítékot mutatott be a képviselőháznak, amit egy magyar katonai parancsnokságtól kapott az Új Magyarság szerkesztősége: ez egy orosz–magyar nyelvű, szovjet közkatonáknak szóló, belső használatra és terjesztésre szánt háborús kiadvány volt. A kiadvány egyrészt tájékoztatott Magyarország helyzetéről, másrészt a szovjet hadsereg betörése esetére a katonák számára bizonyos magyar szavak szójegyzékét tartalmazta, ami a helyi lakosság körében való katonai feladatok sikeres elvégzésének segítségére szolgált. Milotay előző évi nyomtatásúnak vélte a kiadványt, ami szerint a szovjetek már akkor Németország és szövetségesei elleni háborút terveztek. Hogy hol van Magyarország helye a háborúban, az nem kétséges – szögezte le Milotay, mikor
a demokráciák részéről olyan közléseket tesznek és tettek – és ezek nem is maradtak megcáfolatlanul – hogy az orosz szovjet győzelme esetén egész Közép-Európa tulajdonképpen Szovjetoroszország politikai hegemóniája körébe utaltatik. […] Nemcsak hogy minket nem segített [t. i. a demokráciák – V.Á.], hanem elnyomóinkat segítette. És egészen nyilvánvaló dolog, hogy ha ezzel a rendszerrel szemben, ezzel a régi Európával, ezzel a megfejelt, ezzel a végképp elrontott Európával szemben fel nem támad az olasz és a német reszurrekció, akkor t. Képviselőház, mi ma nem ülünk itt együtt, akkor sem a Felvidék képviselői, sem az erdélyi képviselők, sem Ruszinszkó képviselői nincsenek itt közöttünk, hanem itt ül a trianoni Magyarország, mint egy siralomházban, az elítéltek börtönében, reménytelenül és tehetetlenül.[xvii]
Német–olasz nyomásra a magyar kormánynak Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal való hadban állását a kormánypárti jobbszárny és a jobboldali ellenzék az eszmei síkon is folyó világnézeti háború kiteljesedéseként értelmezte.[xviii] Európának háború utáni szovjet érdekszférába sorolását a pánamerikanizmus és pánszlávizmus közötti megegyezésnek tekintették, mellyel az angolszász nagyhatalmak elárulták és Ázsia szintjére süllyesztették a kisebb közép-európai keresztény államokat. Az első, szövetségesek által aláírt hivatalos okmány, az Atlanti Charta általános rendelkezései között is szerepelt az ellenfél teljes vereségéig, a feltétel nélküli megadásig folytatott küzdelmi terv, amelynek
színlelt jóindulata és igazságossága mögött dühtől és bosszúszomjtól lihegő indulatok állanak, amelyek nyíltan, sajtóban és államférfiak nyilatkozataiban, Németország és szövetségeseinek megsemmisítését, szinte gyökeres kiírtását ígérik nekünk az ő győzelmük esetére.[xix]
A charta dodonai szólamai mögött az igazi célt, az angolszász kapitalista világábránd béketerveit is látni vélték:
Régi történet ez az egész kapitalista világábránd, a világbírlaló [a világot bírni szándékozó – V.Á.] angolszász és zsidó nagytőkének, mint rendező, békét, igazságot, biztonságot, egyenlőséget, méltányosságot hirdető hatalomnak ez a messiási küldetése és önzetlensége. […] Ez a bankári és trösztvezéri világuralom már a múlt világháború előtt […] szinte korlátlanul érvényesült az öt földrész nagyobbik részén.[xx]
Nyilvánvalónak tartották a szövetségesek háborúba lépésének öncélúságát, hogy a világméretűvé szélesedett küzdelemben jól megalapozott, kielégítésre váró hatalmi, területi, anyagi érdekeltségekkel rendelkeznek.
A világ fölötti uralom s az ugyanezt biztosító zsákmány- és rabszolgarendszer megvalósításában akár plutokratikus, akár bolsevista uralmi formák között.[xxi]
Milotay félelmének adott hangot akkor, amikor nemcsak a háború utáni szovjet, de a „polgári” angolszász békék megoldásának igazságosságát is megkérdőjelezte. Véleménye szerint utóbbi egyet jelentene Magyarországon egy baloldali ellenforradalom mellett a trianoni méretünkre való visszafogyatkozásunkkal. A polgári demokráciák trianoni diktátuma
több pusztulást hozott ránk minden háborúnál. Mert ennek a »békének« gazdasági, szociális következményei több boldog születést akadályoztak meg s több szenvedést, több korai halált, egész nemzedékek korai elnyomorodását idézték elő, mint a csataterek minden veszteségei.[xxii]
Milotay nem az akkori, 1941-ben fennálló helyzetet, hanem a trianoni Magyarországot látta idegen akarattól és érdekektől kiszolgáltatottan, béklyózottan, amikor még „a furkósbotot is kivették a kezünkből, hogy kárt ne tehessünk vele se magunkban, se ellenségeinkben.”[xxiii]
Ezzel szemben a tengelyhatalmakkal való sorsközösség fölemelkedésünket, Trianon összeomlását, az ország területének megkétszerezését, ellenségeink bukását hozta el. Az akkori helyzetet a mostanival összehasonlítva:
Népi erőinkkel együtt gazdasági, természeti erőforrásaink is újra megnyíltak, megsokasodtak. Magyarországnak már tizenötmillió lakosa van. Az elszakított magyarság több mint kétmilliónyi lelke visszatért hozzánk, s más nemzetiségi testvéreink ugyanilyen számban újra Szent István birodalmát vallják hazájuknak. A magyar ifjúság, a magyar értelmiség új nemzedékei újra betölthetik régi hivatásukat, a nemzeti elit nagy feladatát. Nem hiába nőnek föl, nem útszéli, reménytelen senkiknek. Munka, kenyér, megbecsülés várja őket minden téren, mindegyikből annyi, amennyit maguknak érdem és képesség szerint kiharcolni tudnak.[xxiv]
Ennek a helyzetnek a felszámolását jelentené egy újabb angolszász békemegoldás, mert ők
a demokrácia nevében nácizmusnak és fasizmusnak bélyegeznek meg minden öntudatos megmozdulást, amellyel valamely nép megpróbálja magáról lerázni akár a nemzetközi plutokrácia, akár a nemzetközi szociáldemokrácia, akár a nemzetközi bolsevizmus uralmát s ezekkel szemben belső vagy külső önvédelmi intézkedésekre szánja rá magát.[xxv]
Az angolszász győzelmet remélő magyar közvélemény részére rendre születtek Milotaytól a német szövetség melletti kitartásra szánt józanító írások. Hangsúlyozta az angol és amerikai hatalmi politika által előnyben részesített afrikai és ázsiai érdekek fontosságát, szemben a szovjet győzelem esetére Európának a bolsevizmustól való angolszász megvédésétől.[xxvi] Moszkvának ugyanis „elsősorban Közép-Európa és legelsősorban Magyarország esnék áldozatul.”[xxvii]
Milotay ezért úgy vélte: éppen ezért nem mindegy, hogy milyen optikán keresztül, milyen szemlélettel kísérjük a harcot
amely ott messze keleten folyik, az a lebírhatatlan szenvedés, azok az elmondhatatlan nélkülözések, az a némaságában is eget ostromló hősiesség, a mi harcunk is! Annak minden célja, minden érdeke éppúgy közös velünk, éppúgy minket is érint, mint ahogy közös minden veszélye, minden megpróbáltatása. Változhatatlan és megdönthetetlen tény marad, hogy sorsunk szövetségeseink sorsával feloldhatatlanul össze van kovácsolva. […] Ha ebben végzet van, hát Magyarország sorsát ez a végzet szabja meg. […] Az igazi magyar közvéleménynek ezt tudnia kell s hisszük is, hogy tudja, utolsó leheletéig.[xxviii]
Időközben 1941 őszének belpolitikai fejleményént szövetségre lépett egymással – nyomatékos német ajánlásra – az Imrédy Béla-féle Magyar Megújulás Pártja és a Baky László, Pálffy Fidél által újjászervezett Magyar Nemzeti Szocialista Párt. A Magyar Megújulás Nemzetiszocialista Pártszövetségben mindkét párt megtartotta szervezeti és működési önállóságát, együttműködésük az országgyűlésre korlátozódott. A megnagyobbodott új szélsőjobboldali tömörülés viszont komoly politikai kihívást jelentett úgy a kormánypárt, mint a nyilasok számára. A nyilasoknál szervezettség és felkészültség tekintetében voltak különbek, míg a kormánypártnál Imrédy korábbi miniszterelnökségéből eredő tekintélye és szakértelme, erős és cselekvő vezetői arculatot tükröző imázsa idézett elő folyamatos kormányképes alternatívát.[xxix]
Imrédy és pártja a közvélemény egy része számára továbbra is a modern, szociális Magyarország pozitív ígéretének hordozója, megtestesítője volt. Az egyszer már kormányfőként működő Imrédy Béla hitelesítette azokat a radikális társadalmi reformígéreteket, amelyeket az MNP hangoztatott, és amelyek a magyar népiség élesedő tudatát hordták magukban. Ezek segítsége nélkül ugyanis népi gyökereinkig menően leszünk megtámadva úgy demográfiai értelemben, mint anyagi és szellemi tekintetben – írta Milotay.[xxx] Az imrédysták jelentős kapcsolati tőkével, társadalmi holdudvarral rendelkeztek úgy az államapparátusban, mint a gazdasági és kulturális életben.[xxxi] Társadalmi bázisuk főleg a radikálisabban gondolkozó keresztény középosztály soraiban volt jelentős. E társadalmi bázis véleményhátterét a sajtó, rádió közvéleményformáló, politikailag befolyásos megmondóemberei adták. Ide tartozott például a sajtókamara vezetője Kolosváry–Borcsa Mihály, az Új Magyarság élén Milotay István, az Egyedül vagyunk főszerkesztője Oláh György, Rajniss Ferenc és a Magyar Futár, vagy éppen a Rádió igazgatójaként Nelky Zoltán, a Magyar Filmiroda élén Tőrey–Taubinger Zoltán.[xxxii]
Imrédy hatalomról vallott elveit, elképzeléseit még kormánypártból való kilépése után, új pártja megalakulása idején egyértelműsítette. Pártja önállóvá válása után mondott első parlamenti beszédében ugyanis a tekintély és hatalom mibenlétéről értekezve kifejtette:
Magam is vallom, hogy a kormányzatban stabilitásra, állandóságra van szükség, vallom azt is, hogy a tekintélyi elv helyességét fel kell ismernünk, és azt a lehetőségekhez képest alkalmaznunk kell. […] A tekintélyi elv nem önkényt jelent, jelenti ellenben azt, hogy nem a számszerűség dönt bizonyos kérdésekben, hanem az arra hivatott és arra jogosult tekintély, éspedig a vélemények és ellenvélemények meghallgatása után megfontoltan és alaposan, és jelenti azt, hogy ezt a döntést mindenki elfogadja, mint res judicata-t és végrehajtja. […] A tekintély nem egyenlő a hatalommal, a tekintély emberi viszonyt, emberi vonatkozást is kifejez, a tekintélyhez a hatalom mellett kell a vezetettek hite, bizalma, a nemzet lelki egyetértése.[xxxiii]
A következő év elején lezajlott kormányzóhelyettesi választással a jobboldali, szélsőjobboldali ellenzék ismét jelentős közéleti megnyilvánulási lehetőséget kapott. Horthy Miklóst kora, illetve közvetlen betegsége indította arra, hogy helyettesének fiát, Horthy Istvánt jelölje, és felvesse utódlásának kérdését is. Utóbbival kapcsolatban azonban részben a kormánypárt és többnyire az ellenzék bizonytalan, illetve ellenző állásponton volt. Imrédynek és az MMP–nek Habsburg Albrecht főherceg személyében külön jelöltje is volt. Albrecht főherceg mellett a komoly katonai előképzettség, nagy szolgálati tapasztalat és harctéri teljesítmény, magas tiszti rang szólt, amivel Horthy István nem rendelkezett. A kormányzó fia továbbá kormányzati, illetve törvényhozói tapasztalattal sem bírt.[xxxiv] A Szálasi-párt szerepe – miután a kormányzó nem volt hajlandó fogadni és meghallgatni Szálasi nyilas szellemű „reformtörekvéseit”, és a fia is visszautasított bármiféle kapcsolatfelvételt velük – a Horthy István személye ellen folytatott lejáratási kampányban csúcsosodott ki.[xxxv]
A miniszterelnök által koordinált előzetes pártközi egyeztetés szerint a törvényjavaslat gyorsított, szimbolikus jelentőségű képviselőházi tárgyalásán az MMP számára lehetőséget biztosítottak egy deklaratív parlamenti felszólalásra. Ezt Imrédy és a nyilaskeresztes párti Csia Sándor a szélsőjobboldali ellenzéki vélemény arzenáljának teljes bevetésére használta. Az ellenérvek nyíltan kifogásolták a kormányzóhelyettességnek, mint intézménynek és az elvileg kimaradt utódlási jog törvényjavaslatba való tényleges beépülésének hiányát, ezáltal kifogásolva a kezdeményezés alkotmányba ütköző voltát. Imrédy – végül elvileg elfogadva az államfő és parlament által megfellebbezhetetlen fontosságú kormányzóhelyettes jogkörének törvénybe iktatását – nem tartózkodott a részükről is alkalmasabbnak vélt jelölt személyének nyílt említésétől sem.[xxxvi]
Végezetül a törvényjavaslatot, a kormányzói akarat iránti teljes lojalitásnak köszönhetően sürgősségi tárgyalási menettel, majd együttes üléssel, a nyílt ellenzők távollétében mindkét ház elfogadta. Horthy Istvánt kormányzóhelyettessé választották.[xxxvii]
Az esemény utáni időszakban a botrányos viselkedéssel jellemezhető Nyilaskeresztes Párt meggyengült, az Imrédy-féle Pártszövetség viszont tovább erősödött. A jövőt illető eltérő elképzelések és személyi ellentétek kiújulásának véget vetve Szálasi kizárta pártjából Hubay Kálmánt és Ruszkay Jenőt. Utóbbiak mellett több önként kilépő országgyűlési képviselő szintén a Pártszövetségben találta meg helyét. A Pártszövetség a németek által is elismert, komoly tapasztalattal rendelkező és kormányképes alternatívaként jelen lévő, számbelileg megszaporodott pártpolitikai szövetséggé vált.[xxxviii]
A kormányzóhelyettesi törvény elfogadása utáni időszakban nemcsak a szélsőjobboldal sorai rendeződtek át. Jelzésértékű volt Szekfű Gyula cikke a Népszava 1941-es karácsonyi számában: a konzervatív jobboldal reprezentánsa közeledést mutatott a kialakulóban lévő úgynevezett antifasiszta népfrontpolitikához.[xxxix] A változások a kormányt is utolérték: lemondott a Bárdossy-kormány, amihez hozzájárult az utódlási törvény meghozatalában játszott nehézkes szerepe, szélsőjobboldali irányba mutató kormányátalakítási tervei, valamint az év eleji német kérést elutasítani nem tudó, számottevő magyar haderő keleti frontra küldésének eleget tevő kormányzati hozzájárulás is.[xl]
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
[i] Milotay István: A reformok útja I–V. Új Magyarság, 1941. március 30-, április 20-, április 27-, május 7-, május 18-án megjelent vezércikkei.
[ii] Új Magyarság, 1941. május 18., 1. o.
[iii] Új Magyarság, 1941. május 7., 1. o.
[iv] 1941. évi XV. törvénycikk a házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről. A képviselőházi vitát és hangulatot a megerősödött szélsőjobboldal irányította, az ellenzők alig szóltak közbe a törvényjavaslatot véghezvinni szándékozó kormányzati eltökéltség miatt. A Felsőházban a katolikus egyházfők elutasították, illetve a törvénytervezet enyhítését kérték, de állásfoglalásukkal vereséget szenvedtek. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, Budapest, 2001, 157-158. o.
[v] Új Magyarság, 1941. április 27., 1. o.
[vi] Milotay István: Levél Gyergyócsomafalváról. Új Magyarság, 1941. június 8.; A szerb telepítés–invázió. Új Magyarság, 1941. június 15.; Az új magyarságért. Új Magyarság, 1941. szeptember 4.
[vii] Pritz Pál: Bárdossy László. Élet–kép sorozat. Elektra, Budapest, 2001, 87–100. o. A „hadüzenet”. Egy minisztertanácsi jegyzőkönyv margójára. In: Szakály Sándor: Hadsereg, politika, társadalom. Lánchíd, Budapest, 1991, 66-76. o.
[viii] Új Magyarság, 1941. június 26., 1. o.
[ix] Uo.
[x] Új Magyarság, 1941. július 3., 1. o.
[xi] Új Magyarság, 1941. június 29., 1. o.
[xii] Milotay István: Amerika és a kommunizmus I–II. Új Magyarság, 1941. július 13, július 20. A Martin Dies–féle bizottság 1939. jelentéséről olvasható még: Zsigmond László (szerk.): Új –és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és a nemzetközi helyzet, 1945–1955. Budapest, 1971. 391-392. o.; Bokor Pál: A siker helye Hollywood. Atlantic Press, Budapest, , 2008, 170–172. o.
[xiii] Új Magyarság, 1942. január 11., 1. o.
[xiv] Milotay István: A plutokráciáktól a kommunizmusig I–V. Új Magyarság, 1941. augusztus 3.-augusztus 31. A cikksorozat a felsorolt szerzőket, illetve műveiket idézi. Milotay saját teóriájának alátámasztására taglalja, és hivatkozik a szerzőkre és műveikre.
[xv] Új Magyarság, 1941. október 12., 1. o.
[xvi] Eckhardt Tibor parlamenti képviselői minőségében hivatalos minőségben utazott az Egyesült Államokba. Saját állítása szerint, hogy segítse Magyarország átállását a szövetségesek oldalára Németország ellen. Kádár Lynn Katalin: Eckhardt Tibor amerikai évei 1941–1972. L’Harmattan, Budapest, 2006. 66-0. o.
[xvii] Képviselőházi Napló, 1939. XI. kötet, 1941. 533-536. o.
[xviii] A Bárdossy Lászlóról író Pritz Pál az eseményekkel sodródó miniszterelnökről ír, aki a körülmények foglya, kiszolgáltatottja volt. Lásd: Pritz Pál: Bárdossy László. Elektra Kiadóház, Budapest, 2001, 80-143. o.
[xix] Új Magyarság, 1942. november 8., 1. o.
[xx] Uo.
[xxi] Új Magyarság, 1942. január 11., 1. o.
[xxii] Új Magyarság, 1942. január 18., 1. o.
[xxiii] Uo.
[xxiv] Uo.
[xxv] Új Magyarság, 1942. február 15., 1. o.
[xxvi] Anthony Eden angol külügyminiszter, valamint Stafford Cripps, Nagy-Britannia moszkvai nagykövetének 1942 év elején tett nyilatkozatai és beszámolói alapján írta Milotay.
[xxvii] Új Magyarság, 1942. február 1., 1. o.
[xxviii] Uo.
[xxix] Sipos Péter (szerk.): Imrédy Béla a vádlottak padján. Osiris, Budapest, 1999, 45. o.
[xxx] Milotay István: A magyarság életfája. Új Magyarság, 1942. október 11, október 18, október 25. Szabó István: A magyarság életrajza könyve kapcsán írta cikksorozatát Milotay.
[xxxi] A különböző minisztériumokban, nagyvállalatok vezetői, a Kereskedelmi és Iparkamarában, a Külkereskedelmi Hivatalban, a pénzintézetekben (a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületében), és a különböző társadalmi egyesületekben. Nem utolsósorban a győri programnak köszönhetően a tisztikarban is: Rátz Jenő, Vörös János tábornok, Barabás Emil, Vincze András nyugdíjazott tábornokokkal az élen. Sipos 1999, 34-35., 37-38. o,
[xxxii] Számottevő volt a pártnak az erdélyi és felvidéki támogatottsága. A Felvidéken a Jaross–párt maradványai, Erdélyben a nagyobb erdélyi és székelyföldi városokban a hazafias intelligencia jó része az MMP-ban látta a megújulást és szakértelmet. Mester Miklós: Arcképek két tragikus kor árnyékában: visszapillantás a katasztrofális magyarországi 1944. esztendőre, részint annak előzményeire és közvetlen következményeire is, 27 év távlatából. Tarsoly, Budapest, 2012. 482-485. o.; Sipos 1999, 35., 39. o.
[xxxiii] Képviselőházi Napló, 1939. VIII. kötet, 1940. 862-863. o.
[xxxiv] A hiátusokat különböző pártállású politikusok, közéleti személyek kifogásolták, köztük Rassay Károly, Milotay István, Apor Vilmos. Olasz Lajos: A kormányzóhelyettesi intézmény története (1941–1944). Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007. p. 116.
[xxxv] Miután a kormányzó nem fogadta Szálasit, a nyilas párt látványos politikai akciók keretében igyekezett Horthy Istvánról alkalmatlan képet kialakítani, népszerűtlenné tenni az emberek előtt. Olasz 2007, 173–178. o.
[xxxvi] Képviselőházi Napló, 1939. XIII. kötet, 47-53. o.
[xxxvii] 1942. február 19-én közfelkiáltással történt meg a kormányzóhelyettesi törvény elfogadása. Sipos 1999, 53, o.
[xxxviii] Hubay a párt alapítója, Ruszkay a nyilas egység létrehozója volt. Az év folyamán tovább gyengült a Szálasi–párt. Távoztak még: Gruber Lajos, a Matolcsy testvérek, majd Málnásy Ödön is. Paksa Rudolf: A magyar szélsőjobboldal története. Jaffa Kiadó, [Budapest] 2012., 133. o.
[xxxix] 1942 februárjában létrejött a Magyar Történelmi Emlékbizottság is.
[xl] Olasz 2007, 125. o.
A borítóképen a Magyar Futár korabeli fotóján látható, hogy állva tapsolva üdvözölték a jobboldali ellenzék képviselői Bárdossy László bejelentését a Szovjetunióval szembeni hadiállapot beállásáról – Forrás: Magyar Futár, 1941., 6. szám, 9. o.